A világ első régészeti bizonyítékát találták meg Jeruzsálemben arról, hogy az ősi időkben nők is gyakorolták a szélsőséges aszketizmust (önmegtartóztatást).
Egy női csontvázat találtak láncokba tekerve az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) által végzett ásatás során. A csontváz fogának elemzése alapján megállapították, hogy egy apáca maradványairól van szó. Ez a felfedezés bizonyítja, hogy a szigorú önmegtagadó életmódot nemcsak férfiak, hanem nők is követték.
A kutatást Dr. Paula Kotli, David Morgenstern és Prof. Elisabetta Boaretto, a Weizmann Tudományos Intézet munkatársai végezték Dr. Yossi Nagarral, Zubair ʼAdawival és Kfir Arbivval, az Izraeli Régiségügyi Hatóság munkatársaival együttműködve. Mivel a csontvázat rossz állapotban találták meg, a Weizmann Intézet kutatói egy innovatív technológiát (proteom, peptidomikai elemzés) alkalmaztak, amely lehetővé teszi a csontváz biológiai nemének azonosítását a zománcban jelen lévő egyedi fehérjék révén.
Az Izraeli Régiségügyi Hatóság kutatói, Zubair ʼAdawi, Kfir Arbiv és Dr. Yossi Nagar szerint:
„A nő maradványaira egy különálló sírban találtak rá, amelyet a tisztelet jeleként a templomi oltár alatt szenteltek fel neki.”
A karjai vagy kezei köré 12-14 karikát, a nyaka köré négy karikát, a lábai köré pedig legalább 10 karikát kötöttek, valamint fémlemezek voltak a hasán, így a test páncélszerű formát öltött.
Az apácát egy 5-7. századi bizánci kolostor területén találták, Jeruzsálem óvárosától három kilométerre. A helyen több sír is volt, férfiak, nők és gyermekek maradványaival.
A történelmi források szerint ez volt az egyik szokatlan módja annak, hogy a szerzetesek - és mint kiderült, az apácák is - sanyargassák önmagukat. Az akkori felfogás szerint minél inkább tartózkodott valaki az örömöktől, sőt, minél inkább gyötörte testét, annál nagyobb szellemi magasságba emelkedik a lelke.
Az ismert önkínzó gyakorlatok közé tartozott a hosszan tartó böjt, vasláncok és különféle eszközök maguk köré tekerése, a test sziklákhoz kötözése, nehéz súlyok cipelése, valamint olyan szerkezetek használata, amelyek állásra kényszerítették őket, hogy még az alvástól is megfosszák magukat. Gyakori volt az önkéntes bezárkózás szűk, elszigetelt terekbe – elhagyott tornyokba, barlangokba vagy cellákba –, illetve a függőketrecekben, oszlopok tetején („stilita”), fák lombkoronájában, vagy a szabad ég alatti élet,amellyel ki voltak téve a természet viszontagságainak. Egyesek olyan messzire mentek, hogy tűzbe vetették magukat, vagy ragadozó állatok elé álltak. – írja az IAA.
Adawi és Arbiv, a jelenség kutatói hozzáteszik, hogy a szélsőséges aszkézis gyakorlata – különösen a test láncokkal való körbetekerése – Észak-Szíriában és Anatóliában kezdődött, majd Kis-Ázsián keresztül nyugat felé, Európába is eljutott, többek között Olaszországba, Franciaországba és Angliába. A gyakorlat ugyanakkor dél felé is elterjedt, elérve Jeruzsálemet és Egyiptomot.
Az IAA beszámolói szerint történelmi források is tesznek említést női aszkétákról. Cirrhusi Theodoret a Kr. u. 5. században írt „Historia Religiosa” című művében idézi két nő, Marana és Cyra történetét, akik állítólag 42 éven keresztül éltek láncokkal a végtagjaikon, nyakukon, derekukon, a kezeiken és a lábaikon.
Az ásatásoknak és az innovatív tudományos kutatásoknak köszönhető felfedezés új kérdéseket vet fel a nők bizánci szerzetesi világban betöltött szerepéről. Ismertek olyan történelmi személyiségek, akik Jeruzsálembe érkeztek, némelyikük Jeruzsálemben és környékén telepedett le, sőt kolostorokat is alapítottak ott, mint például Egeriae, idősebb Melania, fiatalabb Melania, Pelagia, Maria és Euphemia, Suzana, Paula, Poemenia, Fabiola és Silvia.
A bizánci korban az aszketikus életforma elsősorban férfiakhoz kötődött, ám egyes nők – hogy részt vehessenek ebben a szigorú vallási életformában – férfinak álcázták magukat. Szent Pelagia a 5. században Antiókhiában élt, és ismert volt szépségéről és gazdagságáról. A keresztény hitre való áttérés után férfinak öltözve Jeruzsálembe menekült, ahol „Pelagiosz” néven remeteként élt. Nemét csak halála után fedezték fel. Hasonlóképp Szent Marina is magát férfinak álcázva, „Marinus” néven lépett be egy kolostorba. Azzal vádolták, hogy gyermeket nemzett, ám ahelyett, hogy felfedte volna valódi kilétét, vállalta a megaláztatást, és felnevelte a gyermeket. Az ő nemére is csak halála után bukkantak rá.
(IAA)
