Happy Day - 2024. 04. 22.

[Szignál]
Oh, happy day.

[Szignál]
Kezdődik a Happy Day. A Hit Rádió napi hit életi válogatása. Hallhatóvá tesszük a halhatatlant.

Happy Day.

[Szignál]
Oh, happy day.

[Szignál]
Hitvallás, megvallás. Mondjuk ki közösen Isten Igéjét most a Hit Rádióba.

[Németh Sándor]
Emeljük föl a Bibliánkat. Mondjátok velem együtt, hogy hiszem, hogy ez a könyv az Isten igények az irat formája. És hiszem, hogy a szent élek az, aki megeleveníti Isten igényét és beülteti a szívünkbe.

Mert Jézus Kiszos halálával, eltemetkezésével, föltámadásával egy év álltam, és a régiek elmúltak, és új ember vagyok, új teremtés vagyok. És nincs kőszívem már, hanem hússzívem van, amelynek a táblájára Isten törvénye be van írva. És hiszem, hogy az új szövetség nem a betűnek a szolgálata, hanem a szellem szolgálata, mert a betű öl, de a szellem elevenít.

És hiszem, hogy a szent szellem az, aki mai napon is megeleveníti a szívemet, lelkemet, testemet, hogy Istennek a beszédét meg tudjam érteni, és meg tudjam cselekedni a Jézus nevében. Ámen!

[Diószegi Dávid]
Ezékiás király kihirdette egész Izrálben és Júdában, sőt még leveleket is küldött Efraim és Manassé törzsének, hogy mindannyian jöjjenek Jeruzsálembe, az örökkévaló házába, és ünnepeljék meg az örökkévalónak, Izrálistenének ünnepét, a páskát. A király tanácskozott a vezetőkkel és az egész jeruzsálemi gyűléssel, és úgy határozott, hogy ez alkalommal a második hónapban tartják meg ezt az ünnepet. Ugyanis a megszabott időben, az első hónapban ez nem volt lehetséges, mivel a papok nem szentelték meg magukat időben és kellő számban, és a nép sem gyűlt össze időben Jeruzsálemben.

Ezt mind a király, mind a gyűlés helyeselte. Elhatározták, hogy egész Izrálben kihirdetik Bersabától Dánig, az egész nép gyűjjön össze Jeruzsálembe, és együtt tartsák meg az örökkévalónak, Izrálistenének ünnepét, a páskát, mert a néptöbbsége már régóta nem ünnepelte meg ezt a törvény szerint. A futárok tehát mindenhová elvitték a király és a vezetők levelét egész Izrálben és Júdában, és kihirdették a királyi parancsot.

Izráel fiai, térjetek vissza az örökkévalóhoz, Ábrahám, Izsák és Jákob istenéhez! Akkor ő is visszatér hozzátok, akik még megmaradtatok és megmenekültetek Asszírja királyának kezéből. Ne legyetek olyanok, mint elődeitek vagy testvéreitek, akik hűtlenek kérlettek az örökkévalóhoz, őseik istenéhez.

Hiszen látjátok, hogy emiatt az örökkévaló kiszolgáltatta őket a pusztulásnak. Ti ne legyetek olyan keményfejűek és nyakasok, mint őseitek, hanem készségesen engedelmeskedjetek az örökkévalónak, és jöjjetek el a templomába, amelyet örökre megszentelt, és ott tiszteljétek és imádjátok őt. Akkor elfordul rólatok az örökkévaló súlyos haragja.

Mert ha ti visszatértek az örökkévalóhoz, akkor fogvatartóik megkönnyörülnek testvéreiteken és gyermekeiteken, akik így majd hazatérhetnek a fogságból szülőföldjükre. Hiszen Istenetek az örökkévaló, irgalmas és kegyelmes, nem fordítja el arcát tőletek, ha visszatértek hozzá." Ezt a futárok városról városra haladva mindenhol kihirdették Efraim és Manassé földjén, egészen Zebulon törzsének vidékéig, de az emberek kinevették és gúnyolták őket.

Mégis voltak néhányan Asher, Manassé és Zebulon törzséből, akik megalázták magukat és elmentek Jeruzsálembe. Júdában azonban Isten hatalma következtében mindenki egy szívvel lélekkel engedelmeskedett a király és a vezetők felhívásának, amely az örökkévaló szava volt. Így hát a második hónapban nagyon sokan feljöttek Jeruzsálembe, hogy együtt tartsák meg a kovásztalan kenyerek ünnepét.

Nagy sokaság gyűlt össze, amely először nekifogott, hogy Jeruzsálemet megtisztítse az idegenistenek oltáraitól. Minden ilyen oltárt leromboltak és eltakarítottak a városból, még azokat is, amelyeken töményt égettek a bálványoknak. Ezeket a Kidron patak völgyébe szórták, a szemét dombra.

Azután a második hónap 14. napján levágták a páskabárányt és megtartották a páskát. A papok és a léviták elszégyelték magukat, és most már idejében felkészültek az örökkévaló szolgálatára.

Azután égő áldozatokat vittek az örökkévaló házába. Valamennyien a saját feladataikat végezték, úgy, ahogyan azt Mózesnek, az Istenemberének törvénye meghatározta. Az áldozati állatok vérét a léviták a papok kezébe adták, akik azt az oltára hintették.

Sokan voltak az összegyűltek között olyanok is, akik előzőleg nem szentelték meg magukat. Ezek helyett a léviták vágtak le és készítették el a páskabárányt a törvény előírásai szerint. Sokan voltak, különösen Efraim, Manassé, Isakár és Zebulon törzséből, akik előzőleg nem szentelték meg magukat, mégis ettek a páskabárányból annak ellenére, hogy ezt a törvény szerint nem lett volna szabad.

Ezé kiás király azonban imádkozott értük. Örökkévaló! Te olyan jóságos vagy!

Kérlek, bocsáss meg mindenkinek, aki szívét felkészítette és odaszánta Isten jelenlétének keresésére. Az örökkévalónak, ősei Istenének imádatára, még akkor is, ha nem szentelte meg magát a szentség szabályai szerint. Az örökkévaló pedig meghallgatta ezé kiást és megkímélte a népet.

Így senkinek nem esett bántódása. Így hát, akik Izrael népéből összegyűltek Jeruzsálemben, nagy örömmel megtartották a kovásztalan kenyerek ünnepét 7 napon keresztül. A léviták és a papok az ünnep minden napján teljes erővel dicsérték az örökkévalót hangszereikkel és énekükkel.

Ezé kiás király a szívére beszélt a lévitáknak, akik járatosak voltak az örökkévaló szolgálatában, és bátorította őket. A nép pedig örvendezve ünnepelt és lakomázott 7 napon át hálóáldozatokat vittek az örökkévalónak, és dicsérték az örökkévalót, őseik istenét. Azután az egész közösség tanácskozott, és elhatározták, hogy még 7 nappal meghosszabbítják az ünnepidejét.

Ezért 7 napig nagy örvendezéssel folytatták az ünneplést. Ezé kiás, Júda királya pedig gondoskodott róla, hogy a gyülekezetnek legyen mit lakomáznia. Ezer bikaborjút, és 7 ezer juhot ajándékozott nekik.

Hasonlóképpen a főemberek is adtak a gyülekezetnek ezer növendékbikát, és 10 ezer juhot. A papok is nagy számban megszentelték magukat a szolgálatra. Így örvendezett és ünnepelt Júda egész gyülekezete, a papok, a léviták, az Izráelböl az ünnepre érkezett vendégek, és azok, akik Izráelből már korábban átköltöztek Júdába, és jövevényként laktak ott.

Igen nagy volt az öröm Jeruzsálemben, mert Salomonnak, Dávid fiának, Izráel királyának ideje óta nem volt ehhez hasonló nagy ünnep. Végül a papok és a léviták felálltak, és megáldották a népet, és a szavuk meghallgatására talált Istennél, imádságuk feljutott a mennybe, Isten szent lakóhelyére. 31.

rész A Páska ünnep véget ért. Akkor mindazok, akik Izráel népéből részt vettek Jeruzsálemben az ünnepen, kimentek Júdavárosaiba, és lerombolták a bálványokat, az asereoszlopokat, kivágták a szentfákat, lerombolták az áldozóhalmokat és azok oltárait, egyet sem hagytak meg közülük. Mindezt hasonlóképpen megtették Benyamin, Efraim és Manassé vidékein is.

Azután mind visszatértek lakóhelyükre, a saját városukba. Ezékiás a helyükre állította a papok és léviták csoportjait. Meghagyta nekik, hogy szolgálati beosztásuk szerint lássák el feladataikat, az égőáldozatok és hálaáldozatok bemutatását, a hálaadást, az örökkévaló dicséretét a templomudvarainak kapujban és a különböző egyéb szolgálatokat.

Ezékiás elrendelte, hogy a saját vagyonából rendszeresen vigyenek áldozatra való állatokat az égőáldozatokhoz, a reggeli és esti áldozatokhoz, azután szombat és újhold ünnepére, meg a többi megszabott ünnepre a szerint, amint az megvan írva Mózes törvényében. Hasonlóképpen megparancsolta a Jeruzsálemben lakóknak, hogy adják meg a papoknak és lévitáknak járó részt az áldozatokból, hogy bátorítsák őket azoknak a feladatoknak az erlátására, amelyeket az örökkévaló rájuk bízott a törvény szerint. Amint a királyrenderetét meghallották, az emberek azonnal engedelmeskedtek, és bőségesen behozták termésük első részét a gabonából, szőlőből, olivaolajból, mézből és minden másból is.

Ugyancsak bőségesen behozták a tizedet mindenből. A Júdavárosában lakó izreliek és júdaiak behozták a tizedet az állataikból is, a marhákból és juhokból. Behozták a tizedet azokból a terményekből is, amelyeket Istenüknek, az örökkévalónak szenteltek, és felhalmozták ezeket nagy halmokban a templom udvarán.

A harmadik hónapban kezdték behordani a termés tizedét a templomba, és a hetedik hónapig egyre csak hozták, akkor fejezték be. Amikor Ezékiás és a vezetők látták ezeket a halmokat, áldották az örökkévalót és népét, Izraelt. Azután Ezékiás megkérdezte a papokat és a lévitákat a felhalmozott termény felől.

Az Arjáhú főpap, aki Czádók saládjába származott, felállt a királynak. Mióta a nép elkezdte behozni a tizedet az örökkévalóházába, bőségesen el vagyunk látva, és még marad is felesleg, mert az örökkévaló bőségesen megáldott a népét. Ami megmaradt, az van itt felhalmozva ezekben a nagy halmokban.

Akkor Ezékiás elrendelte, hogy készítsenek raktárakat az örökkévalóházában, és odahordják be a terményeket. Így is történt. A terményeket, amelyeket áldozatként, tizedként vagy önkéntes adományként hoztak be az emberek, mind behordták hűségesen ezekbe a raktárakba, és rábízták Kónanyáhú lévita felügyeletére.

A helyettese pedig, a testvére, Simei lett. Ezékiás király és Azarjáhú, az Istenháza felügyelője a következő férfiakat nevezték ki, hogy Kónanyáhú és Simei vezetésével gondot viseljenek a raktárakra. Jehiel és Azarjáhú, Nahat és Aszáél, Jerimót és Józábád, Eliel és Iszmakjáhú, Mahat és Benájáhú.

Az Istennek önkéntesen felajánlott adományok felügyeletével Kórét, Jimnáfiát bízták meg, aki egyúttal a kereti kapuőre is volt. Az ő feladata volt, hogy szétossza ezeket az adományokat és legszentebb dolgokat. Éden és Minyámin, Jésúa és Emajáhú, Amarjáhú és Ekanjáhú kóré segítői voltak.

Az ő felügyeletével végezték hűségesen az adományok szétosztását rokonaik között a papok városában, a papok csoportjai szerint. Mindenkinek adtak az adományokból, a legnagyobbtól a legkisebbig. A szétosztást a származási jegyzék alapján végezték, amelyben minden férfit feljegyeztek három éves kortól felfelé.

Ezeknek szabad bejárása volt a templomba, és mindegyiküknek meg voltak határozva a napi teendői, a felelősségi köre és a szolgálati csoportja. A papokat családjaik szerint írták be a származási jegyzékbe, a lévitákat pedig csak húsz éves koruktól felfelé, a szolgálati csoportjuk és feladatuk szerint. A léviták családtagjai, feleségeik és összes gyermekeik is részesedtek az adományokból, mert hűségesen szolgáltak a templomban és megszentelték magukat a szolgálatra.

A vidéki városokban is mindenhol voltak név szerint kielölt férfiak, akik eljutatták az adományok megfelelő részét azokhoz a papokhoz, akik áron családjába tartoztak, és a származási jegyzékbe felvett lévitákhoz, akik a templomtól távalabi vidékeken éltek. Ezeket tette ezékiás Júdában. Minden dologban helyesen járt el, és azt tette, amit Istene az örökkévaló helyesnek, jónak és hűségesnek talált.

Amibe csak belekezdett, minden teljes szívvel lélekkeltett, és minden sikerült is neki, akár Isten háza szolgálatában, akár a törvény és az Isten parancsainak teljesítésében kereste Istenének az akaratát.

[Németh Sándor]
És az Úrnak van jövője, amit elkészített számodra. És Pálapostól is, és Mózes is, és Istenek többi embere is. Különöse Jézus Krisztus a szenvedésnek a végére nézett, vagyis a Telosszára a vég kifejletére.

Hát pontosan a zsidókhoz írt levél 12. fejezetében a hitfejdelméről pontosan ezt jelenti ki a Szentlélek, hogy a keresztnek a szenvedését nem arra nézett, hanem utána következő dicsőségre. Pálapostól is, ha elolvasok a Róma 8-at, a dicsőségre nézett, hogy a szenvedés után jön a dicsőségből való részesedés.

Mózes is ugyanezt látta, hogy vége lesz a szenvedésnek, és a szenvedést, a megpróbáltatást, az áldás és a dicsőség fogja követni. Ez az, ami reménység, ad az embernek lelki és szelemi erőt a megpróbáltatás idej alatt. Ha te úgy látod, hogy soha nem lesz vége ennek, lehet, hogy 10 év múlva, lehet, hogy 20 év múlva, lehet, hogy 10 nap múlva.

De mi a lényege az Isten igazságának az, hogy lássuk a végét, hogy ez dicsőségbe fog torkolni. Tehát ez az, ami a szívet megerősíti, ez az, ami a lélek számára erős és bátor horgony. A hitünk az életünket és a sorsunkat hozzákötötte ahhoz a csodálatos szeméhez, aki tulajdon vérével ment fel az atyának a dicsőségébe, és ő közben jön bíréletünk.

Ez a hit az igazságnak a kötele, egy ajándék Istentől, mert ez a megigazulásnak az ajándéka, és ez az igazságnak a kötele, és a másik kötél pedig a szeretet kötele, ami a Szent Szelem által árad ki a szívünkbe, az Isten személyének a szeretete. Ez köti a szívünket és a bensőnket a mindenható Istennek a jelenlétéhez, és ebből van, amikor a mennybe ez a kötél lazára engedik, és ilyenkor az ember lecsúszik a kutnak a mélyébe, de aztán hirtelen mielőtt megfulladna, felhúzzák a mennyből a kötelet, és akkor újra az úrnak a dicsőségébe találja az ember magát. Tehát ne felejtsétek el, ha ti nem szakítjátok el ezt a kötelet, Isten soha nem szakítja el a kötelet, és soha nem engedi ki a kezéből az igazságnak és a szeretetnek a kötelét.

[Sárosi Renáta]
Csütörtök reggel kezdetét vették a rendezőistábbal és a tanácsadókkal történő egyeztetési megbeszélések, de nehezen tudtam a munkára koncentrálni. Folyton kijárkáltam a teremből, hogy telefonáljak a G Street-i házba, de újra és újra azt a választ kaptam a vonal túlsó végéről, hogy semmi változás. Nagyon forró, szinte alig tud nyelni.

Ez így folytatódott még három további napig. Szörnyű volt látni, hogy az az eleven kisfiú olyan mozdulatlanul fekszik. Csupán a meákasa zihált a nehézkes légvétel miatt.

Róz és Nyumen nővér óránként a kiságy fölé hajolva vizet kanalaztak a pici kicserepesedett ajkai közé. Már majdnem megfeledkeztem a malomról, amikor péntek délelőtt újra felhívott Morisz Brunáncs, hogy elmondja, a hét folyamán több mint ötven ezer dollárt veszítettünk. Elérkezett a szombat.

Az összejövetelek másnap kezdődtek volna, és Steve-nél továbbra sem mutatkozott javulás. Egy helyi üzlet nekünk adományozott egy világos kékszőnyeget, amit a nézőtér előső felére a színpad elé terítettünk. Méretét tekintve ez egy hatalmas, 18 méter széles és 30 méter hosszú göngyöleg volt.

Szombat délután a helyszínre mentem, hogy felügyeljem a szőnyeg lerakásának műveletét, amikor hirtelen úgy éreztem. Ha nem tűnök el onnan azonnal, sírni kezdek. Ehhez nincs itt rám szükség.

Mocsogtam a Józsefin bútorboltjából érkezett fiúnak. Gyorsan kisétáltam az autóhoz, és egyszerűen elindultam valamerre. Áthajtottam a városon egészen a Szánhuakimbölgyig.

A szőlőskertekben gyászusan verődtek a karókhoz a sárgás-barna szőlőlevelek az októberi szélben. Úr Jézus! Te vagy a szőlőtő.

Mi csupán szőlővesszők és ágak vagyunk. Nélküled nem tehetünk semmit. Ezen a héten én a semminél is kevesebbet voltam képes produkálni.

Ez azért van, mert nem támogatod a rendezvénysorozatot. Netalán nélküled kezdtem bele ebbe a bonyolult munkába. Még beszéltem miközben válaszolt egy hang.

Egy belső hang, mégis olyan félreismerhetetlen, mintha a fülemmel hallottam volna. Demos, ki kell szállod ebből a Fresnoi rendezvénysorozatból. Vissza kell menned Los Angelesbe, ahol a gyereked megkaphatja a megfelelő orvosi kezelést, és felügyelheted az üzlet alakulását.

Ezzel a betegséggel és ezzel a vesztességgel csak szégyent hozol a nevemre. Lehúzottam az útszélére, és remegő kézzel állítottam le a motort. Még a félelem és agodalom közepettese erre a válaszra számítottam.

Akkor minden bátorítás és megválaszolt ima, minden a képzeletem szüleménye volt csupán. De mit tehetnék most? Ahhoz már túl késő, hogy leállítsam ezt az előre haladott munkát.

A büszkeség mondatja ezt vele Demos, attól félsz, hogy bolonnak néznek. Végül beindítottam a motort, és visszahajtottam a G Street-i házba. Steve Láza még mindig 40 fok fölött volt.

Newman nővértől megtudtam, hogy megérkezett Billy Adams a szólóénekesünk, és elment megnézni a csarnokot. Rose Gary szobájában aludt. Először vettem észre, hogy én magam is mennyire kimerültem.

Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Ki kell szállnod a rendezvény sorozatból, vissza kell térned Los Angeles-be. Egész éjjel nyugtalanul forgolottam az ágyban, miközben Steve nehézkes, száraz köhögéseit hallgattam.

Hallottam, ahogy Billy Adams bejön. Hallottam, ahogy Rose a jeget készíti elő a konyhában a jeges borogatáshoz. A büszkeséged, a büszkeséged.

Odakint az égbolt kivilágosodott. Steve sírni kezdett, gyengén egykedvűen nyöszörgött. Isten biztosan nem támadna meg egy kisgyereket azért, hogy engem alázatra tanítson.

Ám a vádló hang folytatta. Szállj ki a rendezvény sorozatból, menj vissza Los Angeles-be, csődbe fogsz menni. Felültem az ágyban.

Felismertem a hangot. Ugyanez a hang suttogott a fülembe kedden egész úton idefelé az autóúton, és tegnap is a szülőskertekben is. Félelem, kétség, zavarodottság, öngyűlölet.

Ezek nem Isten jelenlétének a jelei, hanem a nagy hitető eszközei. És ha ennyire ellene van ezeknek az összejöveteleknek? Akkor Isten nagyon is támogatja azokat.

Róz! Billy! Rohantam ki a nappaliba, ahol Róz Steve-vel felalásét álgatott.

Billy Adams is kijött a konyhából. Kezében egy frissen főzött bögre kávéval. A sátán volt az, mondtam nekik.

A sátán próbált rávenni arra, hogy lefújjuk az egészet. Isten azt akarja, hogy megtartsuk ezeket az összejöveteleket. Billy az asztal üveglapjára helyezte a kávésbögrét.

Te kételkedtél valaha is ebben, Demosz? Olyan ravasz és lehengerlő volt ez a támadás, hogy be kellett vallanom, bizony kételkedtem. De többé már nem, jelentettem ki.

Ma délután oda megyünk, dicsérjük Istent és az ördög arcába nevetünk. És így is tettünk. Kihirdettük Isten győzelmét, noha a fizikai szemünkkel semmiféle változást nem tapasztaltunk.

Róz végig sírta a csarnokba vezető ötháztömnyi utat, amiért Steve-et otthon kellett hagynunk. Bár újra és újra emlékeztettük egymást, hogy a lehető legjobb kezekben van Newman nővérnél. Amikor azonban a magas függönyök szétgördültek és Róz leütötte az örömteli dicséret első akkordjait a zongorán, az óriási csarnokot, szinte teljesen megtöltő tömegben, senki nem gondolta volna, hogy a világon bármi gondja is lenne.

Majd Billy a mikrofonhoz lépett és megkérte az összegyűlteket, hogy imádkozzanak Steve gyógyulásáért. Imádkoztunk, énekeltünk, dicsértük Istent. Annyira erős volt a Szent Szelem jelenléte az összejövetelen, hogy amikor a délelőtti alkalom után hazamentünk ebédelni, azt hiszem, mindannyian arra számítottunk, hogy a kicsi Steve totyogba jön az ajtóhoz üdvözölni minket.

De nem volt változás. Newman nővér levette az izzadságtól átázott pizsamáját, Gerry pedig egy tiszta lepedőt terített a kiságyba. Ugyanez a helyzet fogadott, amikor évfelkor hazaértünk az esti Istentiszteletről.

A láza még mindig magas volt, a szeme bágyat, a tekintete kifejezéstelen. És mégis, és mégis, valami más volt a kis favázasházikóban.

[Petrőcz Katalin]
Szeretettel köszöntöm a Patmos Café mai vendégeit, Márk Tibort és Klaudiát. Szervusztok!

[Márk Tibor]
Szervusz!

[Petrőcz Katalin]
Most kivételesen nem csak az Áralszenben című alapítványnak a képviseletében, hanem mint családfő a család, családodat képvisel be vagy itt, Tibor. Kicsit arról szeretnélek be neteket kérdezni, hogy ugye egy családot már általában kész állapotban látunk, szeretik egymást a házastársak, vannak gyerekeik, de hát ideig valahogy el kellett jutni, és sokaknak ez elég hosszú és rögös út volt. Nem tudom, hogy ti mire emlékeztek, Tibor, tehogy indultál neki ennek az útnak.

Mindig is képbe volt neked a család, nagyon szerettél volna megnősülni, nagyon szerettél volna gyerekeket. Nevettek rajta, hogy ezek szerint nem feltétlenül így volt.

[Márk Tibor]
Nem így indult. Ugye nekem a gyerekkorom az egy nagyon lázadó, lázadó gyerekkorom volt, és minden, ami rendszer, minden, ami normális, minden, ami elfogadott, azzal én maximálisan lázadtam ellene.

[Petrőcz Katalin]
Tudatosan?

[Márk Tibor]
Tudatosan, persze.

[Petrőcz Katalin]
Te létre akartál hozni egy másfajta keretet, vagy hogy képzelted el az életedet?

[Márk Tibor]
Hát igen, egyhogy egy teljesen más dimenzióba mozogtam így gondolati szinten, mert nem nagyon láttam normális, hiteles dolgokat. Én egy négy emeletes házba kezdtem a pályafutásomat, ahol már gyakorlatilag nyolc évesen már motoroztunk, meg loptunk, csaltunk, mindent csináltunk már nagyon korán. És az a helyzet, hogy ott voltak családok.

Tehát úgy kezdem, hogy a földszinten volt egy hétgyerekes család, aztán az elsőn volt egy kétszer-három gyerekes család, aztán jöttünk mi, mi is ekkor még csak hárman voltunk testvérek, de aztán négyen lettünk. A lényeg az, hogy nem.

[Petrőcz Katalin]
Tehát gyerek számba nem volt hiány.

[Márk Tibor]
Nem, gyerek számba nem volt hiány, viszont nem láttuk a normát, semmi ilyesmét, és ugye én egy rövid időn belőle csúsztam így az utcába, a drogokba, a kaszinokba, láttam családcentrikus apukákat a nightklubba lógni minden éjszaka, és akkor igazából ennek az egész dolga így nem is nagyon érintett, illetve egyszerűen nem is volt bennem, egy másodpercig nem voltam hűséges egyik barátnőmhesse, vagy semmilyen kapcsolatom.

[Petrőcz Katalin]
Mert hogy minek?

[Márk Tibor]
Mert hogy minek, meg nem éreztem én ennek semmilyen súlyát. Ez nem volt ilyen, hogy mondjam, nem volt olyan, ami nem tudott lekötni. Egyszerűen semmi nem tudott lekötni.

Ez volt a lényeg. Nem tudott lekötni semmi. És innentől kezdve azt csináltam, amit én úgy gondoltam, hogy az jó, vagy éppen amelyre vitt az ár.

Egyszer volt egy jövőképem, egyszer egy ilyen búslakodós napomon volt egy képem, hogy egyszer majd egy ilyen füstös kocsmába egy kiégett prostituálta fogom inni a pálinkán.

[Petrőcz Katalin]
És ez eltöltött valamiféle reménységgel?

[Márk Tibor]
Nem egy reménységgel, egy belegyugvás inkább, hogy egyszer majd valószínűleg.

[Petrőcz Katalin]
Tehát ne kézzél föllázadni ellene, hogy ezt azért nem szeretnéd volna.

[Márk Tibor]
Nem, nem. Az a helyzet, ahonnan én jövök, ott szinte mindenki így élt, vagy ez előbb-utóbb, vagy a kocsma, vagy a kaszinó, vagy a kórház, vagy a temető. Tehát hú, de sok opció nem nagyon van ebben.

[Petrőcz Katalin]
És akkor mikor kezdtél el másról álmodni?

[Márk Tibor]
Hát nagyon sokára rá.

[Petrőcz Katalin]
Hát nagyon sokára nem lehetnél, még most is fiatal vagy.

[Márk Tibor]
Igen, igen.

[Petrőcz Katalin]
Csak sok víz lefolyt a Dunán, azt akarod magadnak kifejezni.

[Márk Tibor]
Igen, igen. Elkezdtem dolgozni egy étterembe, és ott viszont már láttam több ilyen családokat. Ott inkább egy ilyen felsőbrétegű, tehát ilyen jobb módban élő családokat láttam, ahol szintén ugyanez a romli volt, tehát tovább nem.

Tehát ugyanúgy folytatódott tovább ez a fajta dolog.

[Petrőcz Katalin]
Csak anyagilag jobb helyzetben?

[Márk Tibor]
Csak anyagilag jobb helyzetben volnak, de hát nyilván ott is ugyanúgy meg voltak a kiskapuk, meg ilyesmi. És ebben elég rendesen bele láttam, és még itt sem, hanem akkor utána pedig miután hallottam ugye Jézusról, akkor utána nekem már akkor előre szaladok, de a lényeg az, hogy mikor elmentem a gyülekezetbe először, vagy lehet, hogy másodjára, nekem ami a legeslegjobban tetszett a gyűliben, az három dolog. Az egyik az, hogy a férfiak nem akartak, mert ugye az utcán ki az erősebb, a nők nem akartak eltartani, az egy nagyon fura dolog volt számomra, de ami a legeslegjobban tetszett, az az, hogy láttam igazi férfiakat, gyűrük volt az újjukon, igazi feleség az oldalukon, és ilyen gyerekek vették körül, egy ilyen lelátón ültem, és így pont rá lehetett látni.

[Petrőcz Katalin]
És ezt már elhitted, hogy ez működik?

[Márk Tibor]
Akkor elkezdett ez a dolog hiányozni. Érdekes módon följött bennem, hogy wow, ez milyen nagy vagánság, vagy ez milyen nagy dolog, mert nem azt láttam ezeken az emberekre, hogy meg vannak rokkanva, hogy fú, ez asszony, meg nem azt láttam, hogy más nőket nézeget, vagy ilyesmi, hanem stabilan állt, és az igazából nem nagyon láttam előtt a stabil férfit az életemben.

[Petrőcz Katalin]
És mivel nem a rádióból hallottad az evangéliumot, ezért kéntelem vagyok rákérdezni, vagy Klaudia, te tudod, hogy honnan hallottad az evangéliumonatot? Igen, konkrétan tőlem.

[Márk Klaudia]
Az a helyzet, hogy én megtírésem után elég korán ki kellett, hogy repüljek a családi fészekből, mert igazából nem volt valami kényelmes és jó fészek. Nem volt nagyon kipárnázva. Nem volt nagyon kipárnázva, úgyhogy 16 évesen úgy döntöttem a tesómmal, aki akkor 18 éves volt, hogy így albérletbe költözünk.

És akkor nem tudtam elmenni tanulni, mint ahogy más gyerek, hanem konkrétan el kellett mennem dolgozni. Tehát nyolc általános volt az, amit megcsináltam, és utána muszáj volt elmenni dolgozni, hogy magam tudjam eltartani, mert hát ugye ezt a szüleimtől nem tudtam elvárni, mert hogy ők elváltak, és hogy hát utána eléggé lecsúszott az életük, apukám alkoholista volt, anyukám meg, hát élte a saját életét. És akkor elmentünk albérletbe, és elkezdtünk dolgozni vendéglátóiparban.

[Petrőcz Katalin]
Tehát akkor neked azért megvolt az a reménységed, hogy te nem fogod föladni, nem csúszol le tovább, hanem valamit kezdesz az életeddel.

[Márk Klaudia]
Az volt a nagyon nagy szerencsém, hogy 16 évesen jött az úr így az életembe. És neked hogy? Úgy, hogy az anyukámmal laktunk akkor még ugye egy lakásba, azt el kell mondani, hogy nagyon szegények voltunk, hát hetten laktunk egy szobába, nem volt fürdőszobánk, hanem ilyen lavorba fürödtünk, és melegvízünk se volt, azt is melegíteni kellett.

És olyan szegények voltunk, konkrétan szerintem a templomegerre az biztos jobban jött a temploma, tehát tényleg nagyon nagy szegénységben. Viszont amikor így anyukám kint dohányzott egyszer a lakásunk előtt, akkor a szomszédunk oda jött hozzá, és bizonságot tett neki Jézusról. És anyu nagyon megnyílt, és el is ment egy ilyen kisebb romagyülibe, és ott megtért.

És akkor én figyeltem egy ideig, nagyon szemtelen gyerek voltam, és mondtam, hogy hűtenek téged ott valahol, hagyjál már ezzel az egészen, de viszont egyszer éjszaka arra keltem föl, hogy anyukám imádkozik, értünk a konyhába sírva. És ez nagyon megérintett, hogy mi lett ezzel az asztalnyal, mert előtte nem volt nagyon szeretettel jönni. Egyáltalán nem sajnos.

És ez nagyon megérintett, és akkor másnak mondtam neki, hogy na jól van, elmegyek veled megnézem ezt a gyűlítést. Igen, és az előtte ellévő nap töltöttem be a 16-ot, július 9-én és július 10-én pedig megtértem. Akkor ennek most pont évfordulója is van nagyjából.

Igen, a 23-dik, igen. A 23-dik évfordulója van, és nagyon hálás vagyok érte Istennek, mert mindig nagyon gondot viselt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtértünk, elmentünk albérletbe, mindig gondot viselt rólunk, szóval olyan nem volt már többet, hogy nem a cipő.

[Petrőcz Katalin]
A templomegeret voltál.

[Márk Klaudia]
Nem, mindig valahogyan úgy volt, hogy így megáldottak minket így pénzzel emberek, meg munkát, mindig munkát kaptunk, és igyekeztünk betölteni az igét, és nagyon szorgalmasan dolgoztunk, és azért úgy, hogy nyolc általánosom volt nekem, így nagyon hamar üzletvezető lettem helyeken, mert ugye annyira szorgalmasan, ezt hallottam a gyűlökezetben, ezt olvastam az Isten igéjében, és akkor ezt tettem, és akkor emiatt ugye nagyon aktívan dolgoztunk. És ezt megbecsülték a munkadódik.

[Petrőcz Katalin]
És ezt megbecsülték.

[Márk Klaudia]
És akkor már nem kérték a bizonyítványt, de téged nyomoztott, vagy neked nincsen? Nekem, engem nagyon. Többször is próbáltam elmenni, estén érettségizni, és sehogy nem jött össze.

Mindig valahogy nem értettem, valahogy olyan volt, mint hogyha le lett volna zárva előttem ez az ajtó, aztán később kiderült, hogy miért. Hogy tényleg. Hogy le volt zárva, hogy nem akkor volt az ideje annak, mert különben nem találkoztam volna a Tibivel.

Érte. Mert ugye mi az iskolába találkoztunk. És ott tettem neki bizonságot, és ami nekem nagyon nagy áldás volt, hogy már nagyon féltem tanulni, mert kétszer megpróbáltam, és megbuktam állandóan.

És olyan ciki volt, hogy energiát is fektettem bele, meg minden, keresztény vagyok, és nem igaz, hogy nem megy, és akkor egyszer otthon imádkoztam, és nagyon betöltött a szent szellem, akkor csináltam a jogsimat, és szólt hozzám az úr úgy, hogy elfeküdtem a földön, hogy, de annyira rám szállt így az úr ereje, hogy menjek tanulni most. Mert, hogy nagyon meg fog áldani, és azért, hogy tudjam, hogy nekem kell menni tanulni, azt mondta, hogy a jogosítványomnál minden vizsgálm elsőre sikerülni fog. És így is lett.

Úgy, hogy fogtam magam, és elmentem, és jelentkeztem a vendéglátóipar iszak középiskolába estén, hogy érettségizzek.

[Petrőcz Katalin]
De tévé, te hogy kerültél iskolába? Most az előzők által, előzőkben elmeséltek, ez nem annyira passzol.

[Márk Tibor]
Igen, nekem volt először is egy orci téren, csavarogtam meg, nem tudom én, és akkor egy ilyen szociális munkás mondta, hogy menjek dolgozni. Mondtam, hogy hagyjon békén, aztán mondta, hogy akkor legalább menjek iskolába. És akkor mondtam, hogy az iskola is tessék.

Viszont azt mondta, hogy az állam fizeti. Erről pénzt kapok, azért iskolába menjek. Akkor kérem szépen, mondom, már is hol kell aláírni.

Elmentem egy ilyen hetedik kerületben, Hernád utcában, elmentem egy ilyen, sajnos nem tudom pontosan, hogy hét vagy kilenc hónap alatt el lehetett végezni egy ilyen felszolgálói ókáid. Hát azt most annyira nem részletezném, hogy én hogy jártam abban az iskolában. A lényeg az, hogy ott valahogy meglett nekem ez a papírosom, és közben pedig akkor áhelyezkedtem Magyarország tíz egyik legjobb éttermébe dolgozni.

Na hát, és ott éveken keresztül tanuljál, tanuljál, tanuljál, tanuljál.

[Petrőcz Katalin]
Ezt nyomták neked?

[Márk Tibor]
A tulajdonosok, a felszolgálótánsok, a szakácsok, mindenki olyan, hogy tanulják.

[Petrőcz Katalin]
Tehát mindenki, mindenhonnan ez jött. Ez olyan, mint a bálámnak a szamar.

[Márk Tibor]
De ez az, hogy egyszerűen akárhova mentem, mindenhol tanuljál, tiri-tiri. Viszont engem meg egyáltalán nem érdekelt az, hogy kimentem egy vendéghez, és nem tudtam neki elmondani csak annyit, hogy just a minute, meg nem tudom, ezek a pár szók, amit ott elhallottam a kollégáktól. Engem nem érdekelt egyszerűen az iskola, meg így semmi.

Vagy annyira szét voltam tekerve, hogy gyorsan kellett kivinnem az ételt, vagy pedig be voltam heroinhoz, és aludni jártam az étterem, úgyhogy tanulás meg ilyesmi semmi. De a lényeg az, hogy menjek iskolába, menjek iskolába, és akkor végül elmentem egy ilyen iskolába, de úgy, hogy mondtam, hogy akkor mindent intézzenek el, tehát nekem ne kelljen semmi. Kaptam egy nevet, egy címet, menjek be, és gyakorlatilag ennyi.

Kérdezték, hogy mi van, mondtam, hogy persze, majd hozok papírokat is, van mindenem, és akkor így felvettek egy két éves levelezős iskolába, de azt tudni kell, hogy az egyik sarkon egy kocsma volt, a másik sarkon az iskolának a sarkába pedig egy vízi-pipa bár. Úgyhogy én szépen az iskolában.

[Petrőcz Katalin]
Nehéz volt az iskolatáskal.

[Márk Tibor]
Nehéz volt. Az odavezető út mindig mosolygos volt, hazafele meg már mindegy volt, úgyhogy igazából ilyen tingli-tangli, de mivel, hogy másfél év után, mikor után már majdnem megvolt az érettségim, itt csak vendéglátósokkal jártam iskolába, úgyhogy egész nap bulisztunk, egész nap jártunk, bulisztunk el, volt az egész nap egy kis halidé. Itt beültünk heti két alkalommal.

[Márk Klaudia]
Klaudia, te hogy mertél oda menni egy ilyen fiatal emberhez? Nem én mentem oda hozzá, hanem ő jött oda hozzám. Nagyon érdekes volt, a legelső találkozásunk az egy félévi vizsga volt, ahol a Tibi ült a padba, beléptem a terembe, és csak arra lettem figyelmes, hogy fölkapta a fejét rám, kitágult így a popillája és így nézett rám, és aztán vissza a padjára majd megint rám nézett.

Meg nem is foglalkoztam vele, mentem, megírtam a vizsgát, aztán jött is a következő fél év. És akkor ugye a Tibit kiderült, hogy a papírja nem megfelelő a két évhez, hanem három év alatt kell leérekséget nyerni, ezért visszarakták a mi osztályunkba. Milyen jó, hogy nem tanultál.

[Márk Tibor]
Na de az a végső, na de bocsánat.

[Márk Tibor]
Bocsánat.

[Márk Tibor]
Na de így szeretném megjegyezni azt, hogy utána kiderült kb. vagy öt évre vagy hat évre rá, hogy a Dunajóvárosi iskolába elvégeztem két év gimnáziumot. Ezre nekem osztálytársaim, tanóim vannak.

Igaz, hogy semmire nem emlékszem ebből, vagy valami fosznájra csak, de hogy elméletileg meg volt a két év. Tehát az olyan, hogy a két éves levelezője.

[Petrőcz Katalin]
Tehát még az az minisztratív hiba is volt ráadásul.

[Márk Tibor]
Így van. És a kettőből három lett, és akkor így kerültem be egy másik osztályba, ahol viszont már nem erről szólt. Ez az osztály egy ilyen csöndes volt, nyugis volt, nem partiztak, nem ittak semmi, inkább az órának ajánlás volt a legjellemzőbb ebben az osztályban.

És mindig olyan emberek mellé ültem órán, akik valamiből jók voltak. Együtt a tanár is lássa a készséget, meg hát ha valami ragad. És hát nagyon fontos, hogy az a dolgozataimat mindig valaki megírta helyettem, tehát nem kellett nekem ezzel se sokat foglalkoznom.

És akkor beszélgettem Klaudiával, így kérdeztem, hogy hát mégis mi újság van minden, és akkor ugye mondta, hogy hát, hogy várja az igazit, és hogy különben is nem engedte.

[Márk Tibor]
Nem volt ez ilyen egyszerű.

[Márk Tibor]
Várjál, most amiről én emlékszem, és azt gondoltam.

[Petrőcz Katalin]
Két sztori sose szokott egymást, én megnyugtadlak titeket.

[Márk Tibor]
Annyi volt, hogy beszélgettünk így körülbelül, hogy mi újság van minden, és aztán egyszer egy órán, angol órán mellé akartam ülni. Volt egy darab tollam, meg egy fizetem, az volt a tancutcom, ugye, és akkor mondta, hogy hát, hogy gondolom, hogy én oda ülök mellé, hát ezt felejtsem el. És én néztem rá, mondom, hát mi van veled, hát mindenkivel nagyon jóba vagyok, szerettek úgy nagyjából, mindig el voltam magamban, ha más nem.

És ő nem engedte, hogy mellé üljék, és akkor én rákérdeztem, hogy hát mégis mi ez az? Hát, hogy ő keresztény, és hogy különben is Jézus, és hogy ő várja az igazit, és akkor nagy nevetés, mert hogy egy, hogy van rózsafüzérem, tehát Jézus az cimbi, az meg, hogy várod az igazit, ezt meg mindig ezt mondja mindenki.

[Petrőcz Katalin]
Mindig ezt mondja mindenki, és te erre nem adsz. És aztán? Hogy ültél mégis mellé, vagy pedig nem erőltetted?

[Márk Tibor]
Nem ültem végül mellé, hanem akkor egyszerűen annyi volt, hogy közben elkezdtem figyelni, mert ő egy ilyen nagyon furi volt, a többiekhez képviselő.

[Petrőcz Katalin]
De emlékszel arra a pillanatra, miről ő beszélt, hogy felnéztél a vizsgán?

[Márk Tibor]
Én arra nem.

[Petrőcz Katalin]
Arra nem.

[Márk Tibor]
Az nekem nincsen meg.

[Petrőcz Katalin]
Konkrétan be volt állva a Tibi.

[Márk Klaudia]
Bocsánat, a kifejezésében.

[Márk Tibor]
Igen, abban az időben mondjuk folyamatosan. Az volt, ami föltűnt, hogy bárhova oda mentem, vagy valami, nekem azonnal volt nyitottak felém lányok, kapcsolatok, ilyesmi, és ez fura volt, hogy ilyen nem. Na mindegy.

És akkor utána elkezdtünk így ugye osztálytársak lettünk, úgy alakult, hogy aztán már munkatársak is, és akkor gyakorlatilag heti két alkalommal, munkahelyről, iskolába, gyakorlatilag majdnem együtt mentünk, mindig bekérezkedte a járvány, hogy jöjj már nekem már, békávéznom, meg mit, mert ott autóval voltál már. És egy folytában csak Jézus, Jézus, Jézus, Jézus, én meg fogtam a fejem, hogy ezt nem is akarom elhenni, plusz jött egy másik kollégam, aki szintén tesó volt, ő is így szinkronba Jézusoztak nekem, de ilyen nem, nem akartam elhenni, hogy mi ez. De úgy, hogy közben láttam rajtuk, igazából a vagánságot.

Vagányok voltak, lazák voltak, úgy adtak, hogy nem vártak vissza. Igazából ez volt a legfontosabb. Pontosan az utcán nőttem föl, tudom, hogyha valakinek adtam valamit, adtok, érhetek vissza, és ugyanezt fordítva is.

És ez a világrendje, ez egy normális folyás. Itt viszont nem volt, nem volt vissza.

[Petrőcz Katalin]
Felborult az általadismert világrendje.

[Márk Tibor]
Teljesen. Így néztem, hogy mi ez, és akkor egy ilyen jó sok invitálás után akkor elmentem a gyűlibe, és akkor utána pedig a Sándor a tékozó fiú történetéről beszélt, ugye.

[Petrőcz Katalin]
És valami ismerős volt?

[Márk Tibor]
Hát igen, mert ugye kilenc éve nem beszélt velem apám, és én fölboháborodtam, hogy ez kamulyan nincs, hogy megbocsájt az apa fiának. Hát ez kizárt dolog, ez nem létezik. És akkor na mindegy, akkor még egyet elmentem bulizni egyet, és akkor utána visszajöttem, és akkor mondtam az úrnak, hogy ha ebből tud valamit kezdeni, hát én odaadom, és aztán így odaadtam.

[Petrőcz Katalin]
És ezután nagy mély levegő, mert hát akkor elhoztad a gyülekezetbe, igaz, Klaudia, és hogyan tovább?

[Márk Klaudia]
Azért nem volt ez ilyen egyszerű, azért én egy fél évig nem engedtem be az autómba. Azt azért tudni kell, nekem konkrétan kellett egy belső bizonyosság az úrtól, hogy beengedjem, mert hogy én egy nagyon odaszánt keresztény voltam, elképzelhetetlen lehet volna számomra, hogy egy világi fiúval császkáljak, meg ott beüljön az autómba, és akkor én ott évődjek, hát szolgáltam az urat, meg imacsoport, meg bőtöltő, ezt tényleg elképzelhetetlen lehet volna, hiszen az igen mondja, hogy ne legyünk fele másikába is, én úgy voltam, hogy na ez biztos nem az én világom, és akkor egyik szeptemberben, amikor Tibi már együtt dolgoztunk, azt is tudni kell, hogy egy konyhában nem maradtam bele egyedül, tehát tényleg annyira elkerültem, úgy voltam bele, hogy hát ez egy veszélyes pálya, nem azért, mert nem voltam magamba biztos, hanem mert benne nem voltam biztos, hogy ő most mit akar tőle, mert ugye bizonságot tenni folyamatosan tettünk neki.

Hát ez nagyon józanak tűnik most mindent, mert én nem voltam szerelmesbeli, meg semmi sőt, hát láttam rajta, hogy milyen kötelékei vannak, eszembe nem jutott volna, hogy ő legyen a férjem, őszinte leszek, inkább az volt bennem, hogy majd megtér, és akkor majd így jön a hülyébe, aztán majd talál magának házastársatot benn, majd milyen jó lesz, és nem gondoltam, hogy én. És akkor beszállt szeptemberbe az autómba, és akkor ami nagyon furcsa volt, hogy állandóan dugóba keveredtünk, volt olyan, hogy három órás dugóba ültünk, és folyamatosan az úrról beszélgettünk, bizonságot tettünk, és akkor már nagyon lehetett érezni, hogy a Szent Szellem dolgozik rajta. Többször ugye bekönnyezett a szeme, hogy beszéltünk, meg én is nagyon sokszor éreztem az úr jelenlétet, hogy ott van.

Ezt meg sem kérdezem a Tibort, hogy igazi ilyesmit nem szoktak bemondani.

[Márk Tibor]
De én nagyon élveztem abba a kocsiba. Életemben nem ültem dugóba annyi dugó, meg életemben nem volt, és azóta sem. Volt olyan, hogy mondtam, hogy tegyük félre a kocsit, üljünk be legalább a mekibe, vagy olyan, hogy olyan, hogy ilyen óránként mentünk három métert, és néztük, hogy mi van.

És képzeld el, hogy egy nagyóhalk ált zserózene, szépen minden, és közben pedig Jézusról ilyen valóságos, tudod, amikor egy Jézus követő ember beszél arról, amit van, mi a valóság, akkor az megelevenedik. Az igaz bizonság, hogy a lelkeket ment, és én ott konkrétan mindig tudtam, hogy ez izé. De persze kiszálltam a kocsiba, azonnal mentem, intéztem a saját dolgaimat ugyanúgy a megszokott mókuskeréke alapján, de mindig volt bennem egy ilyen pont, és tudtam, hogy ez valami más.

Igazából semmi szerelem, meg ilyen lamúra sem fölsemerült, csak az, hogy végre az életemben volt egy biztos olyan pont, aki igaz. Éreztem, hogy ez a nő egy igaz nő. Olyan szíve van, ez egy letisztult, korrekt valami, és eszemágában nem lett volna feláldozni itt semmi miatt.

[Petrőcz Katalin]
Innen fogjuk folytatni a zene után, maradjatok velünk, érdemes lesz.

[Szignál]
...