Caroline Glick (Israeli Hayom)
Múlt szerdán Ron Ben-Yishai izraeli újságíró Kievből jelentette, hogy a Babij Jar holokauszt emlékmű sértetlen. Az előző napon, kedden, még a teljes ukrán vezetés – Volodimir Zelenszkij miniszterelnökkel az élen – azt hangoztatta (és a sajtó egész nap visszhangozta), hogy az oroszok lebombázták a helyszínt, ahol 1941 szeptemberében a nácik két nap leforgása alatt 33,000 zsidót gyilkoltak meg. Az álhír célja az oroszok démonizálása, és az ukrán történelem tisztára mosása volt. A holokauszt során az ukránok ugyanis masszívan együttműködtek a nácikkal az ukrán zsidókkal szemben elkövetett népirtás lebonyolításában.
Az, hogy Ukrajna ilyen obszcén és cinikus módon használta fel Babij Jar-t és a meg sem történt orosz bombázás hírét tanulságul kell, hogy szolgáljon Izrael számára: sokkal több a szürke, mint a fekete és a fehér ebben az orosz-ukrán konfliktusban.
Mivel a nyugati és az izraeli média megállás nélkül közvetíti, milyen szörnyű az orosz invázió Ukrajnában, ideje azt is fontolóra vennünk, mennyire visszás az, hogy Ukrajna most a liberális demokráciák mintájaként kerül bemutatásra.
Vlagyimir Putyin orosz elnök és környezete éles szavakkal közölték: Ukrajna náci állam. De az, hogy a vádak túlzóak, nem jelenti azt, hogy alaptalanok is. Rengeteg náci van Ukrajnában.
Az igaz, hogy Volodimir Zelenszkij elnök zsidó. De – ahogyan arról a Die Welt 2020-ban beszámolt – Zelenszkij a pozícióját az akkori belügyminiszter, Arszen Avakov támogatásának köszönheti. Avakov pedig – aki egészen múlt év júliusáig hivatalt töltött be Zelenszkij kormányában – az ukrán nácik legnagyobb támogatója a 2014-es majdani forradalom óta.
Széleskörben elfogadott nézet, hogy a majdani forradalom – amelybe belebukott Viktor Janukovics, Ukrajna oroszbarát miniszterelnöke – liberális forradalom volt. Az igazság azonban ennél bonyolultabb. A majdani forradalom nem lett volna sikeres a neonáci Azov zászlóalj támogatása nélkül.
A 2014-től hét és fél éven keresztül belügyminiszterként tevékenykedő Avakov az Azov zászlóaljat beolvasztotta az Ukrajnai Nemzeti Gárdába. Vadim Trojant, az Azov zászlóalj egyik vezetőjét pedig a saját helyettesévé tette.
Avakov utódja, Denis Monasztiszkij ugyan Zelenszkij pártjához tartozik, de széleskörben Avakov emberének tartják. Monasztiszkij mindenesetre semmit sem tett annak érdekében, hogy az Ukrajnai Nemzeti Gárdát megtisztítsa a náciktól. Ehelyett – a napokban megjelent híradások tanúsága szerint – a nácik komoly szerepet játszottak a Mariupolnál és Kharkivnál zajló harcokban.
Ukrajna nem az egyetlen (állítólag) jófiú ebben a játszmában, akinél morális deficit állapítható meg. Ilyenek Kijev nyugati támogatói is. A Nyugat reakciója Moszkva katonai beavatkozására nagyobb aggodalommal kellene, hogy eltöltse Izraelt, mint az ukrán nácik vagy az orosz invázió ténye.
A Nyugat viselkedésének első aspektusa, amely vizsgálatot érdemel, az orosz inváziót ösztönző viselkedése. Putyin a legfőbb felelős az orosz katonai beavatkozásért, de Joe Biden amerikai elnök, Olaf Scholz német kancellár, illetve Scholz elődje, Angela Merkel szintén felelőssé tehetők azért, hogy Putyin végül az invázió mellett döntött.
Mintegy másfél hónappal ezelőtt Biden gyakorlatilag zöldlámpát adott Putyinnak, amikor egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a NATO nem tudná, hogyan reagáljon, ha Oroszország egy „kisebb beavatkozást” hajtana végre Ukrajnában.
Ami Németországot illeti, mind Scholz, mind Merkel idején Oroszország legfőbb védelmezője éppen Berlin volt. Németország egy képmutató, ökológiai szempontból őrült energiapolitikát folytatott, amely által önmagát és Európa nagy részét az orosz gáztól és olajtól való függőségbe taszította – szinte teljesen megszüntetve a tiszta atomenergia előállítást Németország területén.
Persze az orosz inváziót megelőző napokban Biden és tanácsadói jó hangosra tekerték a Moszkvával szembeni retorikát. De a nyilatkozataik olyannyira hisztérikusra sikerültek, hogy nehéz volt azokat komolyan venni. Harsány figyelmeztetéseik egy küszöbön álló orosz invázióról még Zelenszkijt is arra sarkallták, hogy több alkalommal felszólítsa őket arra, hogy nyugodjanak le. A szankciókkal kapcsolatos fenyegetéseik is homályosnak és ötletszerűnek hangzottak. És valóban: a legelső szankciók, amelyeket Biden az orosz invázió után bejelentett, egészen komolytalanok voltak.
De aztán hirtelen - csupán egy hét leforgása alatt - a helyzet teljesen megváltozott.
A modern hadviselés történetében példa nélküli az a pénzügyi támadás, amelyet a nyugati országok Oroszországgal szemben most alkalmaznak. A szankciók, amelyeket az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Japán és az európai államok bevezettek, annyira kemények, hogy – bár Moszkva egy jórészt önellátó és diverzifikált gazdaságot épített ki, és hatalmas deviza tartalékokkal rendelkezik – a hatást minden orosz ember megérezheti. A rubel néhány nap alatt harminc százalékot vesztett értékéből. A Google és az Apple technológia óriásvállalatok döntése, miszerint blokkolják a fizetőrendszereik használatát Oroszországban, a legnagyobb orosz bankok kitiltása a SWIFT-rendszerből, illetve más büntető intézkedések minden orosz állampolgár pénztárcájára negatív hatást gyakorolnak.
Mi magyarázza ezt a radikális – ostorcsattogtató – fordulatot a Nyugat részéről? Hogyan történhetett meg, hogy egyik nap a németek és az amerikaiak maximum egy sárga lámpát tartottak fel az orosz invázióval szemben, másnap pedig már olyan pénzügyi szankciókat fogadtak el, amelyek célja az orosz nép térdre kényszerítése és Putyin hatalmának a megdöntése?
Nem erkölcsi érzékenységet kell keresnünk a jelenség hátterében. Ha Bident és szövetségeseit erkölcsi megfontolások vezetnék, nem hagyták volna nyitva az orosz gáz és olajcsapokat, amelyen keresztül folyamatosan finanszírozzák Putyin háborúját. Illetve, a Putyinnal szembeni harcuk során nem lenne céljuk minden orosz ember elszegényítése, ráadásul egy erkölcsileg kompromittált Ukrajna érdekét szolgálva. Azt sem hagynák, hogy Moszkva diktálja a feltételeket az iráni nukleáris tárgyalásokon Bécsben.
Gabriel Noronha, az amerikai külügyminisztérium korábbi tisztviselője és az Iránnal szembeni szankciók szakértője a napokban hosszú Twitter-bejegyzést tett közzé, amelyben részletezte annak az atomalkunak a feltételeit, amelyet az USA Iránnal megkötni készül, Bécsben. Noronha információi a Nemzetbiztonsági Tanács, a Külügyminisztérium és az Európai Unió olyan tisztviselőitől származnak, akiknek ezzel a szivárogtatással az volt a céljuk, hogy a kongresszus valahogy akadályozza meg, hogy Biden ezt az egyezményt aláírja.
Noronha forrásai szerint a tervezett nukleáris paktum a nyugati követelések teljes feladását, és Irán terrorista vezetőivel szembeni szankciók feloldását tartalmazza. Robert Malley, Biden megbízottja állítólag már bele is egyezett abba, hogy az iráni Forradalmi Gárdát törlik a külügyminisztérium terrorista szervezeteket tartalmazó listájáról. Malley azt is megígérte, hogy más iráni intézményeket is levesznek a listáról, olyanokat, amelyek terrorista cselekményeket pénzelnek és hajtanak végre, tömegpusztító fegyverek elterjedését segítik elő, illetve elnyomásért, tömeggyilkosságokért, kínzásokért és más bűncselekményekért felelősek.
A szankció-feloldási csomag, amelyet Biden jóváhagyni készül, Iránt azonnal 90 milliárd dollárnyi készpénzhez fogja juttatni, ezután pedig évente további 50 milliárdhoz az olaj és gáz eladásokon keresztül. A megállapodás ezzel egyidejűleg amerikai és európai uniós legitimációt is ad majd Teheránnak, ahogy – előreláthatólag két és fél éven belül – átlépi a nukleáris futóverseny célszalagját és elkezdi saját atomfegyvereinek a gyártását.
A szankciók fenntartása – amely töredéke annak a támadásnak, amelyet most a Nyugat Oroszországgal szemben foganatosít – rövid időn belül megdöntötte volna a teheráni rezsimet és felszabadította volna a hosszú ideje szenvedő iráni népet. Felszámolta volna az instabilitás, a terrorizmus, a háború és a nukleáris fenyegetés legnagyobb és legveszedelmesebb gócpontját a Közel-Keleten. Ehelyett Biden, a beiktatásától kezdve egy atomalku megkötésére törekedett a mullahokkal – mindegy, milyen feltételekkel. Ami az európaiakat illeti, ők 20 éve igyekeznek megvédeni Iránt és annak nukleáris programját Izraellel és az USÁ-val szemben.
De nem csupán az erkölcsi megfontolás hiányzik a Nyugat mindeddig példátlan, az orosz gazdaságot megtörni szándékozó programjában. A stratégiai ésszerűség szempontjai sem érhetőek tetten benne.
A stratégia alapja a földrajz. Ukrajna Oroszország és az Európai Unió / NATO között található. Stratégiai szempontból csupán két lehetősége van egy olyan országnak, amelyik két egymással versengő nagyhatalom között helyezkedik el. Vagy semleges marad, vagy az egyik oldal szatellitállama lesz. A semlegesség eredménye a stabilitás lehet. Hacsak nem mindkét nagyhatalom belegyezik abba, hogy a köztes állam csatlakozhat az egyik félhez, egy ilyen irányú törekvés instabilitáshoz és könnyen háborúhoz vezethet.
Oroszország készen állt annak elfogadására, hogy Ukrajna semleges állam legyen, de az elmúlt 15 év során Putyin újra és újra elismételte, hogy Ukrajna NATO-hoz vagy EU-hoz csatlakozása casus belli. A 2014-es Minszki Egyezmény, amelyet Ukrajna elfogadott, a nyugat pedig szponzorált, megteremtette az előfeltételeit annak, hogy Ukrajna semleges állam lehessen. Ha az USA és szövetségesei stratégiailag megfontolt módon jártak volna el, arra ösztönözték volna Zelenszkijt, hogy tartsa magát a Minszki Egyezményben foglaltakhoz – amely önrendelkezést biztosított volna az ország keleti részén található oroszbarát tartományoknak. Ehelyett, miközben Putyin több tízezer orosz katonát telepített az ukrán határ közelébe, Biden – a jelentések szerint – elhitette Zelenszkijvel, hogy Ukrajna NATO csatlakozása küszöbön áll. Az EU pedig most pozitívan viszonyul Zelenszkij EU-csatlakozási igényéhez – ezzel a nullára csökkentve annak esélyét, hogy a konfliktus békésen kerüljön rendezésre.
Az nyugati vezetők önigazoló nyilatkozatait hallgatva egyértelműnek látszik, hogy tetteik hátterében se erkölcsi megfontolás, se stratégiai tervezés nem található. Egyfajta falkamentalitásnak vagyunk a tanúi. A falkamentalitás lényege, hogy mindenki ugyanazt mondja, mert mindenki ugyanazt mondja. Mindenki úgy gondolja, hogy Ukrajna egy mintaszerű liberális demokrácia, mert mindenki úgy gondolja, hogy Ukrajna egy mintaszerű liberális demokrácia. Mindenki azt mondja, hogy Putyin gonosz és bolond és le kell váltani, mert mindenki azt mondja, hogy Putyin gonosz és bolond és le kell váltani.
A Nyugat falkamentalitása Oroszországgal szemben veszedelmes előjel Izrael számára.
Izrael nem Oroszország. A palesztinok és Irán nem Ukrajna. Míg a jelenlegi helyzetben ésszerűen lehet érvelni Oroszországgal szemben, illetve Ukrajna mellett, annak az ellenségességnek, amelyet az EU és az amerikai progresszív baloldal tanúsít Izraellel szemben, semmilyen stratégiai racionalitása vagy morális jogalapja nincs. Semmi stratégiai ésszerűsége vagy morális igazolása nincs a palesztinok és az iráni rezsim támogatásának – amely entitások Izrael megsemmisítését tűzték a zászlajukra.
A Nyugat viselkedésének egyik magyarázata az antiszemitizmus. Egy másik magyarázat a falkamentalitás.
Amennyiben sikeres lesz a Nyugat totális gazdasági háborúja Oroszországgal szemben, ez a stratégia nyilván hamar bevett gyakorlattá lesz. A nyugati falkában pedig számos olyan vezető található, akik szívesen kipróbálnák ugyanezt a módszert Izraellel szemben. Izraelnek tudnia kell azt, hogy amikor legközelebb az ellenségei háborút indítanak ellene, a falkában lesznek olyan hangok, amelyek szorgalmazni fogják az új fegyverük bevetését a zsidó állammal szemben.
(Fordította: Pátkai Mihály)
